Szabálysértő a Munka- és pihenőidő szabályozás?
Az uniós meg nem felelősség rizikói a magyar munkáltatókra a munka- és pihenőidős szabályozás tekintetében
A hetekben várhatóak az Európai Unió Bíróságának napi- és heti pihenőidővel kapcsolatos ítéletét követően az első magyar ítéletek az elsőfokú bíróságok által. ITT írtunk a fenti kérdéskörről.
A már bekövetkezett és még várható felfordulást az okozza, hogy a magyar munkajog munka- és pihenőidős rendelkezései nem felelnek meg az uniós munkaidős és pihenőidős szabályoknak. Ez – az eddigi hidelmekkel szemben – elsősorban nem a munkavállalók, hanem a munkáltatók problémája. Különös tekintettel arra a tényre, hogy az uniós bíróság egyre tágabban húzza meg azt a munkáltatói kört, akire az uniós jog közvetlenül hatályosul. Az eddigi állami-önkormányzati munkáltatói kör mellett immár – 2017 óta – bizonyos értelmezés szerint immár minden magyar munkáltató ide tartozik.
Érdemes tehát figyelni arra, hogy melyek még azok a témák a munka- és pihenőidős szabályozásban, amelyeknél hasonló „meglepetések” érhetnek minket, az uniós jogi meg nem felelősség okán. Jelen írás ezen témákat veszi sorra.
I. A munkaidő fogalma
Az Mt. 86. §-ának (1) bekezdése szerint munkaidő: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama. Láthatjuk, hogy az Mt. munkaidő-fogalma annak beosztásához („előírásához”) kapcsolódik. Ugyanakkor az irányelvi munkaidő-fogalom ennél jóval tágabb, különösen, ha annak bírói értelmezésére is figyelemmel vagyunk.
Az uniós irányelv alapján „munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően;”
Rendelkezésre állás = munkaidő?
A fenti szöveget az Európai Unió Bírósága már több, mint két évtized óta úgy értelmezi, hogy már önmagában a munkáltató rendelkezésére állás is munkaidőnek minősül. Az említett kérdéskör különösen az ún. „utazási idő” esetében válik élessé. A magyar gyakorlat szerint pl. a szerelési-karbantartási munkákat végző munkavállalók otthonából az első ügyfélig tartó vezetési idő nem munkaidő, míg az uniós gyakorlat alapján ez messze nem bizonyosan lenne így. Az egyetlen, a tárgyban megjelent uniós ítélet (TYCO) meglehetősen homályosan fogalmaz, de kétségtelen, hogy a konkrét tényállásban munkaidőnek tekinti a vezetési időt.
II. A pihenőidő
Uniós irányelv alapján pihenőidő az, ami nem számít munkaidőnek. Tehát egymást kizáró fogalmakról van szó. Felmerül ugyanakkor ebben az esetben a kérdés, hogy megfelel-e az uniós jognak a „pihenőnapi rendkívüli munkavégzés”? Ha munkavégzés, akkor az munkaidő, az viszont – a fentiek szerint – nem eshet pihenőnapra.
III. A szabadság tartama
A munkavállalót az uniós jog alapján négy hét szabadság illeti meg. Ennek a magyar jog látszólag megfelel, amikor 20 nap alapszabadságot ír elő. Egyúttal ez a megfelelés csak látszólagos, hiszen a szabadságot nem naptári hetekre, hanem munkanapokra kell kiadni.
Ha a szabadság időszakában található pl. egy munkanappá átminősített szombat, akkor máris hat munkanap lesz egy héten, tehát a négy hét szabadságot a munkavállaló nem kapja meg. Ennél sokkal problémásabb az, ha a munkáltató a szabadságot órában tartja nyilván. Extrém esetben 12 nap alatt elfogyhat ily módon a négy hetes szabadság.
IV. Az uniós jognak meg nem feleltehető jogintézmények
Az „elszámolási időszak” és a „készenléti jellegű munkakör” fogalmai egyértelműen uniós jogba ütköznek. Előbbi kapcsán hamis és egyben érdektelen is az a narratíva, hogy ez valamiféle német gyakorlat átültetése lenne.
Hamis egyrészt azért, mert a német gyakorlatban egy hasonló jogintézmény ugyan valóban működik. Azonban ennek célja az, hogy törvényi és a kollektív szerződéses heti óraszámok közötti különbséget (amely akár 12 óra is lehet hetente!) a munkavállaló „bespájzolhassa”, és ezen plusz ledolgozott órák későbbi „visszaigénylésével” előnyugdíjba mehessen, vagy más, fizetett távollétet kérelmezhessen. Ennek a német jogintézménynek semmi köze a magyar „elszámolási időszak” jogintézményéhez.
Másrészt – és fontosabban – a magyar munkajognak nem a német jog felé van megfelelési kötelezettsége, hanem az uniós jog felé. Az uniós jognak a magyar jogintézmény pedig semmilyen módon nem feleltethető meg.
Ugyanez a helyzet a „készenléti jellegű” munkakörrel is.
A fentieken túlmenően még további, „kifinomultabb” uniós megfelelőségi kérdések is felmerülnek a Munka Törvénykönyve munkaidős fejezete kapcsán – ezeket legközelebb ismertetjük!
dr. Fodor T. Gábor
